Horror történetek

Sziasztok! Ezúttal a borzongató, ijesztő és nyomasztó történetek írásához szeretnék néhány támpontot adni. Ahogy mindig, most is megemlítem, hogy nem vagyok hivatásos író, szóval ezt a cikket sem kell szentírásnak tekinteni – csak egy gyakorlati útmutatónak, ami reményeim szerint segít az írásban.

A legtöbb horror a két egyik legalapvetőbb emberi reakcióra épít: a félelemre és/vagy az undorra. Mielőtt rátérnék a konkrét írással kapcsolatos dolgokra, először vizsgáljuk meg, mi az a félelem és az undor, valamint mi az, amitől félünk és undorodunk. Ezeket az érzéseket mindenki megtapasztalta. Nézzük a félelmet: a szívünk hevesen ver, az izmaink megfeszültek, és a hideg veríték csorog a hátunkon. Ennek az a kiváltója, ha fenyegetővel állunk szemben – még ha a józan eszünkkel tudjuk, hogy nem vagyunk igazi veszélyben. Mindenkinek más-más a félelme, de akad néhány dolog, ami a legtöbb emberből előhozza ezt az érzést kortól, nemtől és minden egyébtől függetlenül. Az undorral hasonló a helyzet, számos dolog akad, ami szinte mindenkinél ugyanazt váltja ki. Amikor forog a gyomrunk, és már attól is piszkosnak érezzük magunkat, hogy rápillantunk a viszolygásunk tárgyára.

Ez a két érzés egyvalamire vezethető vissza: az életösztönre. Nagyon sok olyan dolog van, ami a legtöbb embernél képes kiváltani a két reakció valamelyikét – vagy akár a kettőt együtt. A félelem felkészít arra, hogy támadj vagy menekülj, az undor pedig arra ösztönöz, hogy tartsd magad távol az adott dologtól, vagy ha már kontaktusba kerültél vele, szabadulj meg tőle minél hamarabb. Nézzünk néhány konkrét példát magyarázattal:

•  Pókok, rovarok, hüllők, kígyók, stb… – sok közülük szúr, harap, csíp, mérgez, jobb őket nem bolygatni!
• Ijesztő mosoly – hasonlít a vicsorgásra. Ha valami rád vicsorog, nagy eséllyel támadni készül.
• Túl mozdulatlan arc – nem tudod kiszámítani, mire készül, lehet, hogy veszélyes! (Pl: maszkok, túl élethű bábuk, de a kígyók kifejezés nélküli tekintete is ide tartozik.)
• Sötét – mert nem tudod, kicsoda, micsoda és honnan fenyeget.
• Hullák, belsőségek, vér, testnedvek, csúnya betegségek – VIGYÁZZ, FERTŐZ!
• Cápák, medvék, tigrisek és egyéb ragadozók – sokkal nagyobbak és erősebbek az embernél, és többen közülük szívesen megvacsoráznának téged is. A nagy karmok és hegyes fogak látványa már eleve félelmetes.
• Magasság, tűz, víz – gondolom, ezekhez nem kell külön magyarázat.
• Szűk, zárt helyek, például kripták, koporsók, barlangok, szekrények – elfogy a levegő és megfulladsz, rád omlik és megfulladsz, esetleg ott ragadsz, mert nem találod a kijáratot és megfulladsz.
• Fájdalom – amellett, hogy borzalmas érzés, még az adott testrészeink sérülését vagy funkcióvesztését is jelezheti.
• Sikítás – vigyázz, egy fajtársad bajban van, menekülj!
• Morgás – ez a valami támadni fog! (A horrorfilmekben ezért előszeretettel használják a nagyon magas, sikolyra emlékeztető, vagy éppen mély, morgásszerű hangeffekteket.)
• Halál – úgy vagyunk kódolva, hogy élni akarunk, és normális esetben a szervezetünk arra törekszik, hogy a működése fennmaradjon. Ha valami ezt veszélyezteti: EL ONNAN, DE GYORSAN!

És most legvégül az igazi aduász, ami MINDIG működik:

Az ismeretlen – az előző pontokban is akadt néhány olyan elem, ami pont attól félelmetes, hogy nem ismerjük. Ha horrort írsz, ez az „ismeretlen” lehet a legjobb barátod. Hidd el, nem tudsz olyan borzalmas szörnyeteget megalkotni, ami ezzel vetekedhet – és erre többször is vissza fogok utalni a cikkben.
Lehet, hogy a felsorolásban szereplő több félelmedet is legyőzted, vagy esetleg benned sem voltak, de biztosra veszem, hogy át tudod érezni az ezektől való rettegést.

Másodjára… nem, még mindig nem az írás következik. Inkább próbáljuk megfejteni, hogy miért szeretünk ilyeneket nézni vagy olvasni, ami az elménkben lapuló egyik legősibb kapcsolót birizgálja. Mert izgalmas. A félelem megnöveli az adrenalinszintet, és ez jó érzés. Mert egy félelmetes kalandtól bátornak – és túlélőnek – érezhetjük magunkat, ami szintén jó. Még akkor is, ha ezt a kalandot kényelmesen a tévé/könyv/monitor előtt ülve teljes biztonságban éljük át.

A horror írott formában meglehetősen nehéz műfaj. A filmekben számos eszköz áll a készítők rendelkezésére, amivel könnyű nyomasztó atmoszférát teremteni: zene, megvilágítás, gyors vágások. Ezeket az írónak mind leírással kell helyettesíteni. A horrorban nagyon fontosak – a műfajok között talán a leginkább – a jól elhelyezett, kellően részletes leírások (a túlírás természetesen itt is hiba). Ne csak a látványról írj, hanem vonj be minél több érzékszervet. Hadd érezze a szereplőd a hullaszagot, a hideget, a rém leheletét a tarkóján! Ha E/1-ben vagy, egy kicsit nehezebb a helyzet. A karaktered retteg, és ez meglehetősen beszűkült tudatállapot, ilyenkor inkább a belső folyamatokat próbáld átadni – a külvilágból ugyanis abban a helyzetben nagy eséllyel csak a veszélyt, illetve a lehetséges menekülőutat érzékeli.

A másik, ami fontos egy horrorban, az a mértékletesség. A feszültség ne legyen állandó, mert az olvasó megszokja, és néhány oldal múlva már nem lesz hatásos. Időről-időre oldani kell a feszültséget, majd újra fokozatosan felépíteni azt. Ez igaz a hentelős-mészárlós horrorokra ugyanúgy, mint azokra, amik csak a lélektannal operálnak.

A hangulat megalapozásához egyik legfőbb részlet a helyszín, pontosabban annak az ábrázolása. Mindegy, hogy egy megszokott horror-helyszínt választasz, vagy elrugaszkodsz a sablonoktól, a következőkre kell figyelni:

• A főhős NE lássa át teljes egészében a teret. Itt is bejön a képbe az ismeretlen: ha nem tudja, mi vár rá mondjuk egy ajtó mögött, vagy mi ugrik elő, ha kinyit egy dobozt, félni fog. És ha jól adagolod a feszültséget, az olvasó úgy szintén. Ez abban az esetben is működik, ha egy teljesen hétköznapi környezetbe helyezed a történetedet.
• Részletezd! Nem kell hosszú körmondatokat írni, de próbáld meg az olvasót bevonni a „díszletedbe”. Az apró utalások, hogy a szereplőd mit érez, jóval átélhetőbbé teszi a sztorit.

És most elérkeztünk a szereplőkhöz. Mivel egységes szabályt nem tudok mondani, nézzünk két lehetőséget:

• A szemszögszereplőt (nem feltétlenül E/1) fenyegeti valami/valaki, vagy ijesztő helyzetbe kerül: Ebben az esetben a főhőst tedd érdekessé. Azért nem írtam pozitív hőst, mert igazából neki sem feltétlenül szükséges „jónak” lennie. De legyenek átlátható motivációi és életszerű reakciói. Az „ellenfél” (azért idézőjelben, mert nem kell, hogy személy legyen az) viszont maradjon homályban (ismét az ismeretlen). Te magadnak tervezd meg, hogy mit miért tesz, de ne tárj mindent az olvasó és a főhős elé. Minél többet mutatsz belőle, annál kevésbé lesz félelmetes – mert az olvasó megismeri, kiszámítható lesz, még rosszabb esetben megsajnálja, emberivé és esendővé válik, tehát jóval kevésbé látszik veszélyesnek.
• A szemszögszereplő a gonosz (vagy gonosszá fog válni): A hidegvérű, esetleg őrült gyilkosok mindig ijesztőek. Pláne, ha az olvasó elé tárják a saját eltorzult érzékelésüket, nekik logikus, de a hétköznapi emberek számára hátborzongató gondolkodásukat. Ilyen esetben a leghatásosabb, ha minél kevesebb narrátori magyarázással, „természetesen” adsz bepillantást a főhősöd elméjébe.

 

A horroroknál elég gyakran – a legtöbbször – használt fogás az, ha az író baljóslatú nyitott véggel zárja le a történetet. Akik nem szeretik a horrort, ezt szokták a leginkább kifogásolni, pedig a véleményem szerint nagyon jó módszer arra, hogy az olvasás (vagy filmnézés) közben felgyülemlett feszültség ne múljon el nyomtalanul. Én magam is jobban szeretem ezt a megoldást, amikor a szerző hagy egy kis utalást a befejezésnél, hogy a rémségeknek nincs vége, és az egész valamikor, valahogyan még folytatódni fog, amit az olvasó/néző már nem fog látni (ismét bejön az ismeretlen).

És ha már borzongás, a thrillerről is ejtek néhány szót. Azért csak néhányat, mert elsősorban filmes műfaj, illetve nem olyan könnyű elválasztani a horrortól. A thrillerek inkább a borzongatásra és a feszültségre mennek rá, nem pedig a hirtelen sokkolásra. Ennél a lassabb tempó és a feszültség folyamatos növelése a lényeg. Az ismeretlen itt is nagy segítségünkre lehet. Létezik azonban olyan megoldás is, amikor az olvasó sokkal több ismerettel rendelkezik, mint a szereplők. Itt a feszültség forrása az, hogy tudjuk, hogy valami szörnyűség fog történni, mégis tehetetlenül nézzük a végzetük felé sodródó hősöket. Ezt a fajta suspense-t Alfred Hitchcock teremtette meg – ahogy a modern értelemben vett thriller műfaj alapjait is neki köszönhetjük.

A cikk elején írtam, hogy ez nehéz műfaj, ezért javaslom, hogy mielőtt hozzáfognál az íráshoz, olvass a témában neves szerzőktől is. Például Stephen Kingtől, Dean R. Knootztól vagy Edgar Allan Poe-tól – de a lista természetesen elég hosszan sorolható.

Mivel ennyit beszéltem a feszültségről, annak a fokozásáról és oldásáról, akkor jöjjön egy megoldás, amivel óvatosan kell bánni: a humorral. A humor és a horror nem fér meg egymással – az egyik elég könnyen kioltja a másikat. A feketehumor is ezért létezik: nevessük ki, amitől félünk, és mindjárt nem találjuk ijesztőnek. (Ezért viccelődnek a halállal, a betegségekkel, a háborúkkal – nem feltétlenül tiszteletlenségből, hanem pont ellenkezőleg. Mert valójában félnek tőlük, és ezt akarják tompítani.) Ha nem is lehetetlen, de tényleg nehéz összeegyeztetni a kettőt – a sztori óhatatlanul is erősen valamelyik felé fog billenni.

Köszönöm, hogy elolvastál, remélem, sikerült ismét néhány hasznos információval szolgálnom. A következő témám már nem lesz nyomasztó: ezúttal a humort fogom kivesézni.

 

Üdv: Xwoman

 

Romantikus történetek II.

A következő, ami felmerülhet egy romantikus sztori kapcsán, hogy az erotikus részek mennyire szükségesek. A véleményem szerint nem feltétlenül azok. Ha kényelmetlen neked a téma, vagy nem szeretsz ilyet írni, hagyd ki nyugodtan. Nagyon sok mindentől függ, hogy mennyi és milyen részletes ágyjelenet fér el egy-egy sztoriban, de kevés megakasztóbb és kiábrándítóbb van egy történetidegen vagy rosszul megírt szexnél. Itt is megfigyelhetők tipikus hibák, ezekből is szedtem össze egy csokorral:

 

1. Virágnyelv – amikor a szerző túl szégyellős vagy nem akar alpári lenni, ezért mindenféle – szerinte – szebben hangzó szinonimákat használ. Találkoztam már teljesen gyerekes, vagy saját maga alkotta megnevezésekkel (igen, a Mazsiszerte elhíresült húskard is ebbe a kategóriába tartozik), esetleg köztes megoldásként a latin megfelelőket használja (extrém esetben ráadásul latinul betűzve). Ezek egyike sem igazán szerencsés megoldás, mert a végeredmény sok esetben komikus lesz. Persze, létezhet olyan karakter, akinek a szemszögéből ez karakterhű és rendben van, de attól még ebben a formában elég kínos és nehéz komolyan venni.
2. Túl natúr – az előzőnek pont az ellenkezője, amikor az író még véletlenül sem hagy semmit az olvasó fantáziájára. Ez nem feltétlenül hiba, viszont borzasztóan kiábrándító tud lenni, ha elüt a történet többi részétől.
3. Mint a nyulak – amikor a pár lépten-nyomon egymásnak esik. Ha nem kifejezetten pornót írsz, akkor ezt érdemes kerülni, mert így könnyen hangsúlyát veszti a sztori cselekményének érdemi része.
4. OOC – amikor a szereplő a minél epikusabb ágyjelenet kedvéért totál kifordul önmagából. Például az addig pironkodó, a fiú szemébe is csak félve pillantó lányból nem lesz már az első alkalommal gátlásoktól mentes lepedőakrobata.
5. Fogalmam sincs, mit csinálok – a legeslegrosszabb helyzet, amikor az írónak (gyakran személyes tapasztalat híján) becsúszik a szövegbe pár anatómiai pontatlanság. Ez azonnal hazavágja a legjobban megírt jelenetet is.
6. Csak akció – amikor a szerző leírja, hogy ki hogyan és mit csinál, de az érzéseket-érzeteket teljesen kihagyja. Így a jelenet száraz és unalmas lesz.

 

Ejtek még néhány szót a mellékszereplőkről is. Elég sok kezdő író elköveti azt a hibát, hogy egyedül a főhősök kidolgozására fordít időt, a mellékszereplők pedig majdhogynem csak díszletként funkcionálnak. Pedig ők is megérdemlik, hogy időt fordítsunk rájuk. Sokat dob a történeten, ha mondjuk a főszereplő riválisának átérezhető a motivációja, vagy ha a segítő barátnak összetett a jelleme.

 

A cikk elején azt írtam, hogy a romantika bármivel kombinálható, ezért most jöjjön a teljesség igénye nélkül, hogy egy szerelmi szál miként tudja színesebbé tenni a különféle műfajokat. A reált, a humort és a drámát nem részletezem – gondolom, ezeknél mindenkinek egyértelmű a kapcsolat –, de nézzük sorra a többit:

 

Krimi: vegyük csak a klasszikus felállást, amiben megöltek valakit, a nyomozó pedig megpróbál rájönni a gyilkos kilétére. És most nézzük meg, hogy növelhetjük a helyzet drámaiságát egy-egy romantikus szállal. Mondjuk mi van, ha a főhős szerelme az áldozat? Vagy ha a nyomozó szemszögében vagyunk, akiben egyre nő a gyanú, hogy a szíve választottja volt a tettes?

Horror: a borzongáshoz hozzáadhat a tény, ha a szereplő nemcsak a saját bőrét menti a rájuk vadászó rémségek elől, hanem a párjáét is. Esetleg külön kellett válniuk a szellemkastélyban? Vagy ha a szerelme az orra előtt áldozta fel magát az ő szabadulásáért?

Kaland: ehhez szintén végtelen példát lehetne hozni a kaland során összekovácsolódott párokról, vagy a bajbajutott, majd megmentett hölgyekről (és urakról).

Fantasy és sci-fi: ezek is elbírják a romantikus szálat, de vigyázat! Nem veszi jól ki magát, ha a fantasy vagy a sci-fi csak egy üres díszlet a románc hátterében.

 

Az itt felsoroltak természetesen csak példák, ezer és ezerféleképp tudod keverni a romantikát a különféle műfajokkal. Én azt mondom, érdemes, hiszen plusz drámát és izgalmat adhat, az olvasók pedig általában szeretik a jól felépített szerelmi szálat. Viszont önmagában is hálás téma, akár a vicces, akár a drámai oldaláról nyúlsz hozzá, akár nyakon öntöd sziruppal, akár a nyers naturalizmust választod.

 

Remélem, sikerült pár hasznos tanáccsal szolgálnom, legközelebb egy újabb műfajjal jelentkezem – a horrorral.

 

Üdv: Xwoman

Romantikus történetek I.

Kedves olvasó! Mint a címből is látszik, ezúttal a romantikus történetek írásához szeretnék egy kis segítséget nyújtani. Ismét fontosnak tartom leszögezni, hogy nem vagyok hivatásos író, amit itt olvashatsz, az nem szentírás, csak az eddigi tapasztalataim alapján összeszedett tanácsok.

 

Ebben a cikkben nem az irodalmi értelemben vett romantikát fogom boncolgatni, hanem amit a köznapi értelemben romantikusnak tartunk, vagyis a szerelmi szálra épülő történeteket. Kezdjük azzal, hogy miért jó romantikust írni? Mert ez a műfaj kortól, nemtől, érdeklődési körtől függetlenül könnyen találhat olvasókra, ráadásul gyakorlatilag akármilyen műfajjal szerencsésen kombinálható, igazi jolly joker. Írhatsz olyan romantikus sztorit, amit a legtöbben átéltek (vagy épp átélik), esetleg olyat, amit csak szeretnének átélni. A lehetőségek végtelenek – bár talán ez a műfaj az, amiben az írók a leginkább szeretik használni a kliséket.

 

Mitől is működik egy romantikus történet (vagy egy másik műfajba beleszőtt szerelmi szál)? A válasz egyszerű: a felek közötti kémiától. Hogy el tudd hitetni az olvasóval, hogy a párosodat az ég is egymásnak teremtette, és együtt KELL legyenek. Ennek feltétele az, hogy a szereplők külön-külön is működőképesek legyenek. NE akarj tökéletes lányt és tökéletes fiút írni (amennyiben hetero sztorin dolgozol, de természetesen az itt leírtak a slashre és femslashre is ugyanúgy vonatkoznak). Jól felépített, összetett karakterekkel ez a kémia jobban összejön. Inkább arra kell törekedni, hogy a szereplők hibáikkal és erényeikkel összhangban legyenek, vagy kiegészítsék egymást, de az olvasónak látnia kell, mi annyira vonzó a másikban.

 

A legtöbb romantikus történet itt tud elcsúszni, ezért összeszedem a leggyakoribb karakteralkotási hibákat. Ezeket általában kezdő vagy fiatalabb írók követik el, és elég sűrűn találkozni velük. Szóval ezeket a párosokat inkább próbáljátok kerülni:

 

1. A főhős én vagyok! – Amikor a történet főszereplőjét az író magáról mintázza. De ha már ő az író, megdobja pár olyan extra tulajdonsággal, amivel ő maga is szeretne rendelkezni, és kész is a Mary Sue. Ezt a karaktert az írók általában a saját ideáljukról (kedvenc színészről, énekesről, esetleg a titokban szeretett szomszéd srácról) mintázott, de még jobban felextrázott szereplővel hozzák össze. A végeredmény a legtöbb esetben az, hogy az olvasó egyik karakterrel sem tud igazán szimpatizálni, a történet pedig inkább komikussá válik.
2. Túl átlagos lány – aki végig azt hajtogatja a sztoriban, hogy ő semmiben sem különleges, ám a (sokszor túl) tökéletes fiú mégis őt választja.
3. Miss Tökély – vagyis ő szintén Mary Sue, akinek egyetlen rossz tulajdonsága sincs, ellentétben a jó tulajdonságait napestig lehetne sorolni. Ő általában a megkeseredett, számtalan tragédiát átélt fiú jégszívét olvasztja ki.
4. ??? – amikor a két fél csak azért van együtt, mert az író így akarja. Nincs kémia, nincsenek látható érzések, üres az egész.
5. Megváltozom érted! – amikor az egyik fél saját kezdeti valójából teljesen kivetkőzik a sztori végére, és csakis a párja kedvéért. Persze, egy jól megírt történetben is van jellemfejlődés, de itt teljes – és hiteltelen – átalakulásról beszélek. Például amikor a züllött rosszfiúból mintafiú lesz, vagy a slasheknél gyakran előfordul, hogy csont heteróból meleg válik.

 

És most következzen a cselekmény. Ha a történeted csak szimplán romantikus, vagy valami más műfajjal ötvözöd, akkor is fenn kell tudnod tartani az érdeklődést. Léteznek sokszor bevált romantikus sémák, ezek közül sorolok fel néhányat – hogy miért jók, és mivel lehet őket elrontani. Természetesen nemcsak ezek léteznek, és ezeket is ötvözheted vagy csavarhatod ízlés szerint.

 

1. Szeretlek-gyűlöllek – amikor a felek eleinte utálják egymást, aztán mégis egymásba szeretnek. Ez talán a legnépszerűbb, és nem véletlenül. A kezdeti szócsaták viccesek, teret ad jellemfejlődésnek, és ha jól írják, az olvasó tövig rágja a körmét, amíg a felek ráébrednek, hogy amúgy szeretik egymást. Viszont ezt is el lehet rontani: ha a kezdeti utálat nincs megindokolva, csak különösebb ok nélkül piszkálják egymást, vagy ha az érzések megváltozása nincs jól felvezetve.
2. Rómeó és Júlia románc – a főhősök majd’ elepednek egymásért, ám bizonyos tényezők miatt nem teljesedhet be a szerelmük. Ez lehet külső (mondjuk tanár-diák kapcsolat, más társadalmi osztály, stb…) vagy belső ok (mert a szereplő a világ másik végére készül költözni, vagy halálos beteg, és nem akarja ezt a terhet a másikra zúdítani, stb…). Ennek a sémának a legnagyobb buktatója, ha az akadályozó tényező nem elég erős vagy mondvacsinált.
3. El kell válnunk, mert… – a felek szeretik egymást, együtt is vannak, csak valami nagyon súlyos közbejön. Az elválás mindig fáj, pláne, ha senki sem akarja. A buktató ennél is ugyanaz, mint az előzőnél.
4. Akkor is megszerezlek! – az egyik fél epekedik, a másik pedig eleinte figyelmen kívül hagyja. Így az epekedő mindent bevet, hogy mégiscsak ő legyen a befutó. A „mindent bevet” része könnyen mutathatja a szereplőt gyenge jelleműnek, manipulálhatónak, vagy épp ellenkezőleg: manipulatívnak, gátlástalannak, ami rosszul is elsülhet.
5. Vége – a nagy szerelem véget ért, a szereplőnek fel kell dolgoznia. Itt nem tudok konkrét hátulütőt írni, hiszen az ilyen történetek eleve nagyon változatosak. Lehet, hogy a másik fél meghalt, vagy pusztán elváltak, lehet végleges válás, esetleg hagyhatsz apró reményt, hogy újra összejöhetnek.
6. Szerelmi háromszög – ez mostanában az egyik legnépszerűbb séma. Igazán jól akkor működik, ha mindhárom karakter van elég érdekes, és mindkét szál egyformán izgalmas, illetve mindkét kapcsolat egyformán erős hatással van a főszereplőre.

 

Folyt. köv.

Üdv: Xwoman

Hogyan legyünk bármivel készen?

Rosszul osztottam be az időmet, és most már nem leszek készen!
Nincs motivációm folytatni!
Nincs ihletem!
Nekem ez nem megy!
Feladom!

Ha a fentiek közül bármelyik elhagyta már a szádat/billentyűzeted, vagy csak sokat bámulsz merev arccal a képernyőre, akkor feltételezhetően problémáid vannak a produktivitással. Rendszerint sokan osztoznak ebben az állapotban, pedig van kiút. Ne hagyd magad, hogy eltántorítsnak az eredményes alkotói tevékenységtől!
Ebben a cikkben összegyűjtöttem pár tanácsot, tippet, trükköt és javaslatot, amelyekkel kivergődhetsz a kifogások gödréből. Speciális tulajdonságuk, hogy többnyire nemcsak az írásra, hanem más szellemi munkára is alkalmazhatóak.

Bármilyen kreatív tevékenységet folytatunk, az agyunkat használjuk, ezért fontos, hogy fizikailag is alkalmassá tegyük magunknak a mentális megerőltetésre. A produktivitás legnagyobb ellensége a fáradtság mellett az alacsony vércukor és a kiegyensúlyozatlan táplálkozás  A szigorú diétát emiatt nem érdemes a határidőre időzíteni, és a nasit sem ilyenkor ajánlott takarékra fogni.

Fokozott koncentrációhoz fokozott agymunka szükséges, ehhez pedig legjobb barátunk a cukor.
Versenyek előtt nem véletlenül tömik cukorral és csokival a gyerekeket. Okosabb egyikük sem lesz tőle, de a cukor valóban jó, mert gyorsan felszívódik, ezáltal az agyad szinte rögtön kap enni. Emellett a cukor rossz is, mert legtöbb formájában nem túl egészséges (na meg persze hizlal). A jó hír, hogy ha elég keményen dolgozik a fejed, akkor a negatív hatásaitól nem, vagy jóval kisebb mértékben kell tartanod, mivel mindet felhasználod.
Cukrot többféleképpen fogyaszthatsz. Magában kiskanállal nem annyira jó ötlet, de embertelen munkamennyiség és veszélyes mértékű mentális fáradtság mellett ez is be tud csúszni. A legjobb a gyümölcs fogyasztása, mert cukor mellett vitaminokat és egészséges dolgokat is viszünk be a szervezetünkbe velük, amelyekkel szintén fokozhatjuk a teljesítőképességünket. Szerencsés banánból ipari mennyiséget bespajzolni ínségesebb időkre, főleg, ha hajlamod van elfeledkezni a külvilágról és az evésről munka közben, nehogy a nagy fókuszálásban éhen pusztulj.

A kiegyensúlyozott feszültségi állapot kulcsfontosságú az aktív mentális munkához. Attól függően, hogy mi tart vissza a bármi elvégzésétől, még a következőket javasolnám:
Ha a problémád az, hogy ellustulsz, kerüld a csokoládét és a krémesebb édességeket. Otthonos, komfortos érzetet adnak, amitől csak még jobban el fogsz lustulni. Cukrozd meg a teád, igyál limonádét, egyél savanyú fagyit. A savanykásabb frissebb ízekkel könnyebben felfrissítheted magad, mint azokkal, amelyek szimplán édesek.
Ha a problémád az, hogy túlságosan felstresszeled magad, és emiatt vagy képtelen rendesen dolgozni, akkor az ellenkezőjét javaslom: a csokoládé és a tej segítenek lenyugodni.

A koffeintől kevésbé érzékeled a fáradtság tüneteit, emellett serkenti a szellemi funkciókat, ezzel könnyebbé téve a koncentrációt. Ne vidd túlzásba, mert nagy mennyiségben szívdobogásod és remegésed lesz tőle, emellett a gyomrodnak sem tesz jót, ezek közül pedig mindegyik csak gátolni fog a munkában. Egy vagy két csésze kávé bőven elég egy napra. A tea alapvetően kedvesebb a szervezetedhez, mint a kávé. Reggelihez érdemes zöld teát fogyasztani, mert hosszú időre elég energialöketet ad, és ha ismét lankadni kezd a figyelmed, fekete teával, kávéval, egyéb koffeintartalmú termékekkel tovább életben tartanod az elmédet.

Ügyelj a testtartásodra is! Félig fetrengve jóval nehezebb magad aktivitásra kényszeríteni, mint ha rendesen ülsz, és kihúzod magad. Ha sokáig görnyedsz, az rossz a szervezetedenek is, akár a tüdőd vagy a gyomrod is megfájdulhat tőle.

Ha az agyadat már ráállítottad a feladatra, akkor kezdődhet az érdemi munka, amelyet igen nehézzé tudnak tenni a különböző figyelemelvonó elemek az ember életében. A produktivitás első és legfontosabb szabálya: takarodj le az internetről! Igen, most. Nem, nem nézheted meg csak az emailjeidet. Nincs kifogás. Mars le a netről.
Minden egyes “csak rápillantok a falamra” jellegű megmozdulással értékes perceket veszítesz. Nem csupán azokat, amelyeket konkrétan netes semmittevéssel töltesz, hanem utána is idő kell ahhoz, hogy a gondolataid visszaálljanok a félbehagyott munkához. Vannak olyanok, akik távol tudják magukat tartani az internettől, de a többség nem ilyen, és még ők is el tudnak kalandozni, ha lankad a figyelmük. Hogy kiküszöböld ezeket, érdemes beújítanod egy netblokkoló alkalmazást a böngésződbe.
Chrome-hoz: StayFocusd
Firefoxhoz: LeechBlock
Ezekkel különbözőféleképpen tilthatod le a neted. Feketelistázhatsz oldalakat, amelyek távoltartanak a bármitől, aminek kész kellene lennie, vagy kivételeket adhatsz meg, miközben letilthatod a teljes interneted. A lényeg, hogy mindent blokkolj, ami visszatart a munkától (a végtelenül lefelé görgetős oldalak különösen veszélyesek). Gondold végig, melyek azok az oldalak, amiken a legtöbb időt töltöd el semmittevéssel! Facebook? Tumblr? TV Tropes? 9gag? Feketelistára velük! Közösségi oldalak általában kapásból kiérdemlik a tiltólistát, de ha stresszes vagy, és úgy érzed, valamelyik szükséges a lelki békéd fenntartásához, és különben sem veszi el sok idődet, akkor azt inkább hagyd. Soha ne tiltsd le a Google Search-öt, mert szükséged lehet rá, hogy utánanézz valaminek.

Ne vond meg magadtól teljesen a szórakozást!
A megfeszített figyelem megerőltető tevékenység, emiatt ha nem engeded magad pihenni, akkor ki fogsz égni. Ne csináld ezt, helyette, időzítsd a szórakozásodat! Ha tudsz önerőből szigorú időbeosztást tartani, kiváló. Ha nem, akkor dolgozz ki jutalmi rendszert. Tehát: amikor elkészülsz az aktuális bármiből X mennyiséggel, akkor megnézheted a következő részét a sorozatnak vagy elolvashatod a következő fejezetét a képregénynek. Extrémebbek a táplálkozásukat is bevonhatják a dologba (de ez ellenjavalt, mert egészségtelen). Minél motiváltabb vagy, annál gyorsabban fogsz tudni dolgozni, és több értelmét fogod látni az alkotó tevékenységnek, ha időnként meg is jutalmazod magad érte.

Teremtsd meg a megfelelő atmoszférát!
Sokan képtelenek csendben dolgozni, másoknak szüksége van valami semleges zajra, amely kizárja a szomszédban bömbölő tévét. Ehhez szerencsére szintén vannak remek oldalak az interneten, csak figyelj, hogy engedélyezd őket a netblokkoló bővítményben Fejhallgató fel.
Rainy Mood – Instant eső.
Go Mix It! – Ezen az oldalon egyszerre négy különböző általad kiválasztott hangeffektet keverhetsz. Kombózhatod a bálnahangokat a szélcsengővel és a macskadorombolással, beállíthatsz hozzá időszakos villámlást, különböző természeti-, állat- és egyéb hangok közül választhatsz, hogy megfelelő alapzajt kreálj magadnak. A kész háttérzajodat le is mentheted magadnak.

Léteznek kifejezetten írásra specializálódott motiváló- és büntetőoldalak is. Lőj be magadnak egy célszószámot és egy időintervallumot, ezek segíteni fognak, hogy elérd:
Final Deadline – Scrawl – Ez egy remek oldal, ahol különböző beállításokkal kialakíthatod a számodra legideálisabb írási környezetet, beállíthatod, hogy az oldal figyelmeztessen, amint lankad a figyelmed, letilthatod a törlés opcióját, állíthatsz be háttérzajt.
Write or Die – HA NEM LESZEL KÉSZ, BAJOK LESZNEK! Alternatív verzió: ha kész leszel, akkor ünneplünk.
Written? Kitten! – Előre meghatározott szószámonként kapsz egy cicát (vagy kutyát vagy nyulat).

Szóval… miért is nem írsz még mindig?

Isobel

Jó tanácsok a TAI-hoz

Kedves Imagine-esek! Már három alkalommal bonyolítottuk le a TAI-t, így szeretnénk összegezni nektek a tapasztalatainkat a játékról. Természetesen nem kőbe vésett szabályok következnek, hiszen mindenkinek más írási módszer válik be, de reméljük, hogy ezzel az útmutatóval segíthetünk a régi és az új TAI-zóknak.

A játék három szakaszból áll, az első a kérések megírása. A játékszabályzatban csak annyit kérünk, hogy ne fanficet és ne az oldal szabályaival ütköző (pl. cselekmény nélküli pornó) történetet kérjetek, de ehhez most szeretnénk hozzátenni egy-két gondolatot:

• A kérés kigondolásakor vedd figyelembe a rendelkezésre álló időt. Az írási időszak egy hónap és néhány nap szokott lenni, ennyi idő alatt kevesen tudnak kisregénnyi terjedelmet összehozni. Tehát javasoljuk, hogy háromból két kérésed (de a legszerencsésebb, ha mind a három) novellányi terjedelemben megírható legyen.
• Ne legyen túl kevés információ a kérésben, ez nem ad elég támpontot a leendő ajándékozódnak. Legalább két-három bővített mondatból (vagy ha felsorolásként adod meg, akkor három-négy elemből) álljon egy-egy kérés.
• Ne legyen túl sok információ a kérésben. Ha nagyon specifikus vagy, az ajándékozód nagy eséllyel azon fog görcsölni, hogy hogyan tudja elhelyezni a sok apró részletet egy történetben, és ez lehet, hogy a novella rovására megy.
• Vedd figyelembe, hogy sok TAI-zó kezdő író, ezért ne várj el olyan írói bravúrokat, amiket te magad sem tudnál megírni. Illetve komoly kutatómunkát igénylő kérést is maximum egyet írj.
• Ha lehet, ne kérj egyszerre három olyan témát, amivel nem mindenki tud/szeret dolgozni. Tehát ha mondjuk slasht vagy gyilkolászós-belezős horrort szeretnél, a harmadik kérésed legyen kevésbé kényes témájú, amivel esetleg egy fiatalabb Mazsola is tud dolgozni, hiszen mindenkinek benne van a pakliban, hogy az ő ötletei maradnak utoljára.

Példa a megfelelő kérésekre:

„Címzett: noci005@gmail.com

Tárgy: Tavaszi Ajándékozós Izé – jelentkezés

Kedves Nocy,

[blablabla]

A kéréseim:

1. Olyan sztorit szeretnék, amiben a főszereplőt (aki legyen fiú) komoly választás elé állítják, ami az egész életére kihat. Lehetőleg ne legyen benne romantikus szál.

2. Szomorkás történetet szeretnék egy kutyáról és a gazdájáról. A vége ne legyen teljesen hepiend.

3. Egy piros pöttyös labdáról szeretnék olvasni, ami legalább három különböző tulajdonosnál megfordul a történet folyamán. Ne legyen benne nagyon párbeszéd, a labda legyen megszemélyesítve, és az érzelmeken legyen a hangsúly, ami összeköti a tulajdonosaival.

Köszi!

Delilah”

A második szakasz a kérések lestoppolása. Tanulva a múltkori két TAI tülekedéséből, ezentúl hagyunk időt mindenkinek, hogy alaposan átrágja magát a kéréseken. És hogy mi alapján válassz? Íme néhány támpont:

• Próbálj olyan hármast választani, amiből nem csak az egyik kéréssel tudnál mit kezdeni. Többször előfordult már, hogy másik kérésből született novella, mint amit először választottak.
• Tedd fel magadnak a kérdést: meg tudom ezt írni? Ne az legyen az elsődleges szempont, hogy mit szeretnél legjobban megírva látni, hanem hogy melyik az, amivel tudnál alkotni. Ne feledd, a TAI nem kihívás, hanem az ajándékozásról szól. Itt nem kell brillíroznod, a lényeg, hogy szívvel-lélekkel írd, és ez az eredményen látszani fog.
• Ne csak a kérés nehézségét vedd figyelembe, hanem a rendelkezésedre álló időt is. Ha ránézésre tudod, hogy az adott feladatot te csak kisregény terjedelemben és/vagy hatalmas kutatómunkával tudnád összehozni, inkább válassz mást.

És eljutottunk a harmadik, egyben a legnehezebb, ám legszórakoztatóbb részhez: magához az íráshoz. Ezek tényleg szubjektív tippek lesznek, lehet, hogy nálad beválik, lehet, hogy nem, nekünk mindenesetre működtek.

• Ne ess neki az írásnak azonnal, inkább szánj egy kis időt a tervezésre és a ráhangolódásra. Olvasd át mindhárom kérést többször is. Biztos azt akarod írni, amit először kinéztél magadnak, vagy jobban belegondolva a másik mégis tetszetősebb? Esetleg össze tudod vonni a kéréseket?
• A kérések összevonásának az ajándékozott általában örül, pláne, ha sikerül frappánsan összeilleszteni két inkompatibilisnek vélt sztorialapot, DE! Ne kombózz, ha így előreláthatóan túl bonyolult vagy hosszú lenne a novella, ha a belevett történetszál felesleges és kirívó, esetleg szétesik tőle a történet.
• Kombózhatsz úgy is, hogy a többiből csak elemeket viszel a novellába, de a történeted feleljen meg legalább egy kérés minden kritériumának.
• Ne görcsölj a szószám miatt! Inkább hozd ki egy épphogy minimum terjedelmű novellából a legtöbbet, minthogy összecsapj egy nagyon hosszút. Ha nem tudsz hosszan írni, vagy az adott kérésből nem lehet hosszú sztorit kihozni, akkor sincs semmi baj.
• Ismerd a korlátaidat! Ha tudod magadról, hogy halogatós vagy, esetleg hajlamos vagy hosszú történetet írni, vagy elfoglalt leszel az írási szakaszban, inkább oszd be az idődet. Kalkulálj bele mindent, amire szükséged szokott lenni az íráshoz: vázlatíráshoz, tervezéshez, kutatómunkához, bétázáshoz.
• Elsősorban a kérést tartsd szem előtt! A kérésekből próbálj következtetni arra, hogy milyen lehet az ajándékozottad ízlése úgy általában. Például hiába tudnál ütős horrort írni az adott alapból, NE tedd, ha három romantikus-szirupos sztorialap került hozzád, mert az illető valószínűleg nem lesz boldog. Ne forgasd ki a kéréseket, ne próbálj trollkodni! Cibetmacska – ez a jelszó, kérlek, írd be a jelentkező mailedbe (a többieknek pedig psszt, hadd vegyék észre maguktól)! Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem lehet csavarni az eredeti koncepción (pláne, ha rájöttél, kinek írsz, és pontosan tudod, milyen történeteket szeret), de ne menj szembe az ajándékozottad ízlésvilágával.
• Ne itt próbálj túl sokat fogni! Az nem baj, ha a TAI keretein belül is feszegeted a határaidat, esetleg új műfajban próbálkozol, de ne tedd elérhetetlenül magasra azt a lécet. Ha úgy érzed, a rendelkezésedre álló idő alatt vagy a jelenlegi gyakorlottságoddal az eredeti koncepció túl nagy falat, inkább tervezz újra, nézd meg a másik két kérést, hátha azokkal könnyebben boldogulsz.
• Ha valami miatt nem tudod leadni a történetet, szólj időben! Azon leszünk, hogy senki se maradjon ajándék nélkül, de nekünk sem mindegy, mikorra kell a póttörténet. DE! A részvétel visszamondása a TAI-ból való több évi kizárással járhat. A nem megfelelő indokkal történő visszalépést nem tudjuk elfogadni (mert mondjuk nem tudtad beosztani az idődet, olyan esemény akadályozott, amit előre tudhattál, pl. vizsgák, dolgozatok, családi hétvégék). Kizárást von maga után az is, ha egyáltalán, még késve sem adod le a történetedet. Tehát arra kérünk, hacsak nem történt TÉNYLEG életbevágó, NE lépj vissza.
• És végül: valaki a te ajándékodat is írja. Írd olyan lelkesedéssel a sajátodat, ahogy azt szeretnéd, hogy neked is írjanak.

Jó olvasást a TAI-s történetekhez, és jövőre ismét várunk Titeket!

Üdv:
Nünü

Amikor az ötletek összeadódnak

Kedves olvasóink! Ez alkalommal a közös történetírásról szeretnék néhány gondolatot írni. Ahogy a bétázásról szóló cikknél, ezúttal is megemlítem, hogy nem vagyok profi író, nem tanultam ilyen irányban, tehát csak a saját tapasztalataimat osztom meg veletek, hiszen nem egy emberrel írtam már közös sztorit, illetve találtunk ki együtt történetet. Tehát ezek nem kőbe vésett szabályok, csak útmutatók.

Közösen írni jó móka – ez vitán felüli tény, viszont ahhoz, hogy a végeredmény mások számára is élvezetes legyen, ahhoz szeretnék néhány ötletet adni.

 Mit értesz közös sztori alatt?

Léteznek olyan szerepjátékok, amik chaten, MSN-en, fórumokon íródnak, de ezúttal a novella vagy regény formában készült történetekről ejtenék most szót.

Hogyan fogjunk hozzá? 

A kezdet általában adja magát; a legtöbb közösen írt sztori alapja beszélgetés közben, spontán születik, utána csak úgy záporoznak az ötletek. Viszont, mielőtt fejest ugranál a megírásba, ilyen esetekben nem árt komolyabban megtervezni a történetet. Egy olyan sztori esetében, amit többen írnak, még inkább végig kell gondolni a cselekményt. Ilyen esetekben könnyen szárnyra kap a fantázia, és könnyen félresiklik a történet az eredeti ötlethez képest – sajnos a legtöbb esetben nem a megfelelő irányba.

Az ötletkupacból nem könnyű az eseményeket az olvasó által követhető sorrendbe állítani, illetve rendszerezni, mi az, amit mindenképp bele kell írni, és mi az, amit jobb, ha kihagyunk.

Mit írjunk bele mindenképp? 

Mindent, ami a sztori megértéséhez feltétlenül kell. Lehet, hogy mivel ketten (vagy akár többen) találtátok ki a történetet, így nektek minden ok-okozati összefüggés világos, de egy kívülállónak nem biztos, hogy az. Az ilyen hibát könnyen ki lehet küszöbölni: egyszerűen kérjetek fel egy a cselekménybe nem beavatott kívülállót, aki elolvassa a fejezeteket és megmondja, mennyire találta átláthatónak.

Mit hagyjunk ki belőle? 

A belsős poénokat. Lehet, hogy nektek bizonyos háttérismerettel néhány szituáció hihetetlenül vicces, de az olvasó nem biztos, hogy érteni fogja azokat. Persze, vannak olyan belsős poénok, amik tényleg jópofák – de ennek eldöntését inkább bízzátok a bétátokra.

Érdemes a túlságosan csapongó mellékszálakat kihagyni a végleges sztoriból, ahogy a kevés funkcióval rendelkező mellékszereplőket is.

Hogyan írjuk? 

Erre igazi választ nem tudok adni – ahogy nektek kényelmes. Viszont van egy írási mód, amit érdemesebb elkerülni: ha egy mondatot te írsz, a másikat pedig az írópárod, és így folyamatosan, a sztori végéig… nos, ez ritkán szokott élvezhető végeredménnyel járni. Hiába vagytok külön-külön jó írók, a mondatonkénti váltással a stílus sem lesz egységes, ráadásul nagyobb eséllyel fordulnak elő igeidő-váltások, alanyegyeztetési problémák.

Az egységes stílushoz a legszerencsésebb talán az, ha az egyik személy írja, a másik pedig csak az ötleteket adja hozzá – de ez a többiektől veszi el az írás örömét.

Mi a teendő, ha a karakterek nem közösek? 

Lehet, hogy nem a sztorival egy időben találjátok ki a szereplőket, hanem már meglévő karaktereiteket pakoljátok egy történetbe. Ilyenkor (hacsak tényleg nem mondatonként írjátok) időnként kénytelenek vagytok a másik szereplőjét mozgatni. Ez elég kényes dolog, könnyen okot adhat vitára – légy őszinte, te sem szeretnéd a saját karaktered önmagából kiforgatva, a sztorihoz képest indokolatlanul megalázó helyzetben, vagy ne adj Isten, holtan látni… Így inkább tartsátok magatokat az előre megírt tervekhez, hogy ne legyen a vége sértődés.

Köszönöm szépen, hogy elolvastad a cikkemet, remélem, találtatok benne néhány hasznos tanácsot!

Xwoman

Vázlatok a vázlatokról

A legtöbb amatőr írót egy kósza ötlet sodorja a monitor elé vagy a füzet fölé, és hirtelen elhatározással kezd neki legelső történetének, mindenféle vázlat nélkül, csak írja, ami eszébe jut.

Sok sikeres mű született így, azonban figyelembe kell vennünk, hogy amíg az első, bevezető fejezeteket még képesek vagyunk gond nélkül megírni, a későbbiekben súlyos problémákkal nézhetünk szembe, amelyeket a vázlatok hiánya okozott.

Az egyik leggyakoribb hiba, amelyet az amatőr írók elkövethetnek, hogy nem foglalkoznak a kronológiával, azaz nem figyelnek arra, mennyi idő alatt játszódik a történet, mennyi idő telt el az egyes részek között.

Bár az olvasók nem naptárral és tollal a kezükben fogják olvasni a műveket, mégis zavaró lehet, ha az iskolaév már hat hete tart (mert állandóan a „következő héten” kifejezéssel és társaival találkozunk a szövegben), de az író még mindig szeptember végét emlegeti, mikor megpróbálja behatárolni a történet idejét. Az olvasók (olykor akaratukon kívül is) próbálják nyomon követni az események időrendjét, és az ilyen lépésekkel csak megzavarjuk őket.

Így, ha nem is azelőtt, hogy elkezdenénk írni, de az első pár fejezet után ajánlott készíteni egy naptárat, amelyben megjelöljük a legelső napot, és ehhez képest a fontosabb történéseket. Ha egy konkrét évről van szó, legjobb, ha az internetről nyomtatunk ki egyet, segítségképp. Ha csak egy napot tudunk biztosra, például, hogy február elseje péntekre esik, akkor ez alapján keressünk egy megfelelő évet. Egy naptár jó kezdet a vázlatíráshoz is.

A cselekményvázlat is fontos dolog, ebből adódik az amatőr írók másik leggyakoribb hibája. Történetesen az, hogy elkezdenek írni, majd publikálni, miközben még azt sem tudják, mi fog kialakulni a történetből.

Legelső cselekményvázlatunkat elég a főszereplőnk szemszögéből elkészíteni. Nem kell mást tenni, csak leírni az első fejezetek történéseit pár mondatban. Például:

„Elkezdődik az iskolaév. X először találkozik Y-nal. Kiderül, hogy Z a nyáron Új-Mexikóba költözött.

Ez a vázlat tényleg csak a legfontosabbakat tartalmazza.

Ha eljutottunk egy darabig – nem muszáj egyből a végéig elkészíteni, ha időközben kimerül az ihlettár -, áttérhetünk a részletesebb cselekményvázlatra, ahol már fejezetek szerint bontjuk le az eddig megírtakat. Fontos megjelölni, hol a fejezet eleje és a vége, illetve ide már megtervezhetjük a mellékszereplők jeleneteit is. Például:

„1. fejezet: Elkezdődik az iskolaév. X nehezen ébred fel, késésben van. Várja, hogy Z elvigye autóval, de nem jön. Futás a buszmegállóig. X találkozik Y-nal. Felvetik, hogy talán Z annyira élvezte a nyaralást, hogy meghosszabbítja a szünetet. Elkésnek az évnyitóról. Összefutnak Mr. Q-val, büntetés. Az osztályfőnök bejelenti, hogy Z Új-Mexikóba költözött.

Az ilyen mondatok segítenek egyenesben tartani a történet alakulásának irányát. Az üres részeket úgy töltjük ki, ahogy szeretnénk, és, ha már van egy ilyen szintű válaszunk, kisebb az esélye annak, hogy a regényünket öt-tíz fejezet után ihlethiány miatt abbahagyjuk, hiszen, ha ránézünk erre a pár mondatra, mindig újabb és újabb ötletek villanhatnak be, amelyeket felhasználhatunk a továbbiakban.

A cselekményvázlatot ajánlott kombinálni a naptárral, így a mondataink mellé már rögtön oda is írhatjuk, hogy „2011. szeptember 1-je, csütörtök, még ha ez így, konkrétan nem is fog megjelenni a történet szövegében. És ebből már észre is vesszük, hogy mindjárt itt a hétvége, oda is beiktathatunk valamit, ami előreviszi a történetet. Mondjuk Z váratlanul mégis feltűnik a városban pár órára.

Fontos még a karakterleírások elkészítése is. Ugyanis, ha a történet elején egyik szereplőnknek még a hátát verdesi a haja, pár nappal később meg már a földet söpri, azt az olvasó biztosan észreveszi, sokkal inkább, mint a keletkező időzavart. Ezért bármennyire is feleslegesnek érzed, készíts egy rövid karakterleírást! Elég, ha tartalmazza a magasságát, súlyát, haj-, szem- és bőrszínét, az ismertetőjegyeit, csak ne ess abba a hibába, hogy a kék szem idővel bezöldül vagy elszürkül, esetleg a hajszíne lesz bizonytalan, vagy jó harminc centit veszít a magasságából a főhősöd, mert ezt akkor veszik észre leginkább az olvasók, ha nem fejezetenként, hanem egyben olvassák a regényed.

Persze minden írónak megvan a maga szokása, hogy hogyan írja meg a történetét. Valaki képes az első betűtől az utolsóig megírni egy regényt úgy, hogy kézben tartja az összes szálat, nem kell puskáznia. Valaki jobb szereti, ha minden ott van a keze ügyében, és elég abban visszanéznie, nem pedig átolvasni négy-öt fejezetet, hogy egyetlen szót megtaláljon. Mások egész jeleneteket megírnak előre, hogy aztán csak be kelljen illeszteni a megfelelő helyre. Van, aki mindezt együtt alkalmazza, mert annyira szükségét érzi a részletességnek és az átláthatóságnak, mindemellett írás közben kevesebbet kell görcsölnie azon, hogy mi történjen egy-egy fejezetben.

Szó, ami szó, a vázlat hasznos dolog, és nem úgy kell felfogni, hogy megmásíthatatlan, megköti és szabályozza az írót. Ez inkább csak egy mankó, segít átlátni a történet egészét, hogy honnan indult, merre tart, és akár azt is, hogy egy kis módosítással felborul-e a mű eseménysorozata, vagy sem, és, ha zavaros lesz, melyik jeleneteket, fejezeteket kell átírni, hogy újra akadálymentesen gördüljön a cselekmény.

Rea

Képzelet a Valóságban

Mi képes valóságossá tenni egy kitalált történetet? Tudjuk jól, hogy nem minden könyv épül valós alapokra. Vannak, amelyek elrugaszkodnak különböző univerzumokba, egyesek alternatív jövőket mutatnak be, másoknak pedig az a célja, hogy úgy érezzük, a történet bárhol megeshet. És persze ne feledkezzünk meg a mesék birodalmáról sem, ahol a Négyszögletű Kerek Erdőnél konkrétabb helymeghatározást nem is kívánunk. De, amennyiben Piroska Pesten keresné a nagymamája házát, nem árt, ha tudjuk, hol a Lánchíd, mielőtt mi is letérnénk a valóság ösvényéről.

Sokféle valóság létezik. Egy cselekményt beleépíthetünk konkrét környezetbe, rajta semmit sem változtatva, ugyanakkor íróként megtehetjük azt is, hogy kissé bővítjük, esetleg “átmagyarázzuk” a valóságot, ha arra szánjuk fejünket, hogy egy létező világban írjuk meg történetünket. Így eshet meg, hogy művünkben akár az élet szabályait is áthághatjuk anélkül, hogy az olvasó morogva megjegyezné: Ez egy nagy ostobaság. Élhetnek zombik a metróalagutakban, sétálhatnak bukott angyalok szárnyukat lógatva az utcán, vagy történhet cápatámadás a Balatonon, megfelelő hátteret teremtve el lehet érni, hogy az olvasók azt mondják, akár meg is történhet.

De most a leggyakoribb esetekkel szeretnék példálózni, nem a kivételekkel. Sokan írunk valós helyszínen játszódó történetet. Legyen az Martfű, New York vagy Ngaoundéré, ha a tényleges valóságnál akarunk maradni, és még fontosabb, hogy, ha ezt éreztetni szeretnénk az olvasókkal, akkor – bizonyos mértékig – hűnek kell maradnunk a háttérhez. Sokan mondták már, hogy arról írjunk, amit ismerünk. Az én filozófiám kicsit elferdítve az, hogy ismerjük meg, amiről írunk, és az amatőr írók körében szerintem egyre inkább ez a szemlélet terjedt el. A megismerés sokféleképp történhet, legjobb talán az, hogy amennyiben Ngaoundéré a művűnk helyszíne, akkor holnap induljunk Afrikába. Örülnék, ha ezt megtehetném, de ez legtöbbször nem ilyen egyszerű.

Egy valós helyszínt felszínesen már úgy is meg tudunk ismerni, ha az internetet használjuk. Ott a Google térképe, ahol akár utcanézetben túrázhatunk, időjárás jelentések, városi honlapok állnak rendelkezésünkre, és ez elég az alapozáshoz. Ha hitelesebbek akarunk lenni, vagy fontosabb a helyszín a történetben, akár a helyi üzleteknek és nevezetességeknek is utánanézhetünk, és beleszőhetjük őket a szereplőink esetleges napi rutinjába.

De a hitelesség nem áll meg egy létező utcánál vagy üzletnél. Amennyiben valós helyszínt választunk, de nem jártunk még ott, és mégis az a célunk, hogy az olvasók a leghitelesebb képet kapják, nem tekinthetünk el az időjárástól vagy a helyi szokásoktól sem. Talán elsőre semmiségnek tűnik a történet szempontjából, de egy helyszínt nagyban megváltoztat az, hogy ott tornádók tombolnak-e, vagy épp egész évben pár csepp eső esik csupán. A helyi kultúra megismerése is fontos, amennyiben lehetőség van rá, mindenképp nézzük meg, hogyan “működik” a környezet, anélkül, hogy hozzányúlnánk. Úgy gondolom, egy valós városban játszódó történetet könnyebb úgy megírni, ha tényleg alaposan megismerjük, jobban, mint amennyire a műben megjelenítjük majd.

Nem csak a helyszínnél fontos a hitelesség. Még, ha nem is említünk konkrét várost a történetünkben, attól még a valódi világban játszódhat történetünk, és olykor lényegesebb azt tudni, hogy víz nélkül kiszáradunk, vagy, ha csupasz kézzel törjük be az ablakot, az üveg megvágja a kezünket, mint azt, milyen idő van júniusban Londonban.

Minden történetben más kap hangsúlyt, talán a fizikában, egy mentős feladataiban, esetleg a kertészkedésben kell jobban elmélyedni, hogy hiteles képet tudjunk adni. Feltételezhetjük, hogy főhősünk a tízedik emeletről kiugorva megússza egy karcolás nélkül az utat, és tovább menekül, de amennyiben nem rendelkezik csodálatos képességekkel, csak egy egyszerű halandó, növeljük a túlélési esélyét és a realitást egy sűrű lombkoronával, vagy talán egy kifeszített, strapabíró ponyvával. Ugyanilyen fontos lehet az is, hogy egy bokatörésnél be kell-e az egész lábat gipszelni vagy sem, illetve, hogy a hóvirág évelő növény-e.

Talán nem tulajdonítunk nekik különösebb jelentőséget, esetleg hibásan feltételeztünk néhány dolgot, de az olvasóknak feltűnnek ezek a tévedések. Ha nagyközönség elé tárjuk a műveinket, nem tudhatjuk, ki olvassa el, és sosem szabad lebecsülni ezeknek az embereknek a tudását. Megírhatunk kacifántos, nem létező matematikai fogalmakat és képleteket egy “tinikönyvben”, mondván, úgysem néz utána senki, hogy létezik-e, különben is, ki figyel oda matekon, de akár írhatunk reális dolgokat is. Ha mi magunk nem vagyunk jártasak az adott területen, legkönnyebb a kérdezés. Keressünk olyat, aki tud segíteni, hogy valóságosabbá és hitelesebbé váljon a történetünk. Az internet már ebben is nagy segítséget nyújt, könnyedén találhatunk olyan embert, aki szívesen segít ellátni bennünket némi háttérinformációval.

Búcsúzóul még visszakanyarodnék a kivételekhez, ahol a képtelenségek válnak természetessé. Egy sci-fi vagy fantasy mű esetében is fontos megszabnunk az alapokat és a határokat, és így vizsgálni, a képtelenség hogy válik valósággá. Legtöbbször az olvasót érdekli a magyarázat, mégis miért és hogyan lehetséges ez vagy az, ha a könyv világa eltér a köznapitól. Nem szájbarágós definíciót vár, csak azt, hogy az író közölje vele, “ez itt megtörténhet”.

És így, pár létező szálat beleszőve a valódi világunkból, esetleg egy új világot teremtve is elérhetjük, hogy történetünk az olvasók számára is valósággá váljon.

Rea

Alkotói válság? Na, most mi legyen?

Az ihlet illékony, a múzsa egy pillanat alatt magunkra hagyhat bennünket. Az írók különböző okokból kerülhetnek válságba, lehet ez az olvasói visszajelzések hiánya, egy negatív kritika, az önmagunkba vetett hit elvesztése, a sürgető határidő, vagy akár a cselekmény hiánya. Sokszor mindez összefonódik egy nagy masszává, rátelepszik az emberre, depresszív hangulattal kísérve löki a mélybe.

Az ihletválság olyan, mint a lavina. Egy kis bizonytalansággal kezdődik az egész, a tehetetlenség csak egy órára ragad magával, de a legtöbb író ilyenkor kétségbeesik, és megoldás keresése helyett akár hónapokra jégre teszi a történetet, egyre csak azon rágódva, miért nem jön az ihlet. 

Még azokkal is megesik, hogy nem tudnak mit írni, akik gondosan felépítették egy-egy novellájuk vagy regényük cselekményvázlatát. Ilyenkor nem árt pár napra pihentetni a történetet, de semmiképp sem hónapokra, vagy akár évekre. Időnként mindenképp rá kell nézni, hátha valamit hozzáírhatunk.

Barátokkal is megbeszélheted a problémáidat, nem kell feltétlenül elolvasniuk a teljes történetet, elég, ha körvonalakban felvázolod azt a részt, amivel épp gondod van, és elmondod, pontosan mi is a problémád. Ez főleg a logikátlan lépések kiküszöbölésénél segíthet, talán az ismerősök közül valaki rávilágíthat arra, mi és hol hibádzik, hogyan oldhatnád meg a helyzetet.

Ha a cselekményt nem tudjuk továbbvinni, segíthet, ha újraolvassuk az elkészült részletet, fejezeteket. Fontos, hogy ne csak a főszereplő cselekményszálán gondolkodjunk el, lehet, hogy valamelyik mellékszereplő is előtérbe kerülhetne pár oldal erejéig, és ezzel a lépéssel ismét beindulhat a történet.

Amennyiben az összekötő rész hiányzik, ami két nagyobb cselekménysorozatot, eseményt kapcsol össze, több dolgot is fel kell mérnünk. Mennyi idő telik el a kettő között, milyen változásoknak kell addig bekövetkezni, és ez alapján kell kiindulni. Szintén érdemes szerepeltetni ilyenkor más szereplőket is, amennyiben a főhősünkkel nem tudunk mit kezdeni.

Ihletünk újra visszatérhet, ha egy kicsit kikapcsolódunk. Hagyd magára a gépet, csukd be a füzetet, és irány a park! Vagy akár bevásárlóközpont, esetleg egy busz, villamos, vonat, ha épp találsz a zsebedben érvényes jegyet vagy bérletet. Bármikor láthatsz olyat, ami beindíthatja a fantáziád, hát jobb, ha elébe mész, és nem azt várod, hogy becsengessen az ajtón. Egy tollat, füzetet, fényképezőt érdemes magunkkal vinni, hogy meg tudjuk örökíteni az inspiráló dolgokat.

Ha nem akarsz kimozdulni otthonról, úgy is jó. Mászkálhatsz a lépcsőházban, kimehetsz az erkélyre, udvarra, akár a padlót is felmoshatod, mosogathatsz, vasalhatsz, lényeg, hogy csinálj valamit az íráson kívül. Hallgass rádiót, nézz sorozatokat, esetleg kapcsolj a Telejósdára! Bárhol találhatsz használható ötletet, és közben még jól is érzed magad.

Az, ha rágörcsölsz a dolgokra, ha muszájból akarsz írni, nem segít. Az íráshoz és az inspirációhoz megfelelő hangulat kell, egy bizonyos lelkiállapot, de mivel ez nem mindig jön magától, nekünk kell rásegíteni.

Egy hosszú, depresszív, vélemény- és alkotásmentes időszak után akár egyetlen “Nagyon tetszett, mikor lesz folytatás?”-típusú kritika is képes visszabillenteni a művészt az asztalához, és írásra bírni. Ez persze az olvasókon múlik, de azért azt ne felejtsd el, hogy nem csak te lehetsz válságban! Mások is küszködhetnek ezzel a problémával, ki hosszabb, ki rövidebb ideig, ritkábban, gyakrabban, és talán pont egy bíztató vélemény kell nekik, hogy tovább alkothassanak, így mindenki, aki olvas is az oldalon, gondoljon arra, milyen rossz az ihletmentes tengődés, és ajándékozza meg írótársát egy véleménnyel!

A negatív kritikák persze le is törhetik az alkotót, de azt sosem szabad elfelejteni, hogy az olvasók ezeket jó szándékkal írják, szeretnék segíteni a művész fejlődését, és megtisztelik azzal, hogy megmondják az őszinte véleményüket, a javaslataikat, mert akár némán is továbbmehetnének, egyetlen szó nélkül. Érdemes elgondolkodni a tanácsokon, megfogadni, amit kell, néha kiállni a saját igazad mellett. A negatív kritikák arra ösztönözzenek, hogy még jobb akarj lenni, ne arra, hogy abbahagyd az írást!

Ha alkotói válságban találod magad, próbáld ki valamelyik módszert, hátha sikerül kilábalnod ebből az állapotból! Az olvasóid már várnak, talán csak nem gondolják úgy, hogy ösztönzésre lenne szükséged. És most vedd elő a régi vázlataidat, nézd meg, mit tudsz velük kezdeni!

Rea

Kritikus szemmel: a válaszírásról

A múltkor olvashattatok némi szubjektív ömlengést a jó kritika ismérveiről. Megfigyelhető azonban, hogy sok, kezdetben lelkes kritikus elbátortalanodik, és felhagy a véleményezéssel. Hogy miért? Mert nem kap visszajelzést a szerzőtől – vagy pedig olyat kap, hogy azt kívánja, bárcsak ne fecsérelte volna az idejét az adott történetre.

Hozzád szólok hát most, kedves barátom, aki azon töprengsz, miért is kellene megnyomnod a “válasz” gombot a kritika alatt, amit kaptál. Talán örülsz a biztatásnak, talán dühöngsz, mert lehúzták a művedet, amivel pedig olyan sokat dolgoztál. Másra, esetleg többre számítottál. Lehet, hogy nem tartod feladatodnak, hogy válaszolj, de az is előfordulhat, hogy nem tudod, mit is kellene írnod. Hadd segítsek most neked egy kicsit!

Ha az embernek hosszas, elemző, dicsérő véleményt mondanak a történetéről, egyszerű a képlet. Ha még kérdeznek is róla, a helyzet még könnyebb. A kérdésekre meg lehet felelni, a dicséretet pedig ki ne köszönné meg szívesen és ráadásul őszintén? A gond ott kezdődik, amikor a kritika rövid, semmitmondó vagy egyenesen lesújtó. Lássuk csak, mit tehetünk ebben az esetben!

A rövid kritikával egyszerű a dolgunk. Megköszönjük, és kész. Nehezebb a helyzet, ha azzal szembesülünk, hogy valakinek nem tetszik az írásunk.

Kezdjük azzal, hogy természetes, ha rosszul esik a bírálat. Kevés ember tud őszintén örülni neki, még akkor is, ha a kritika stílusa egyébként kifogástalan. Hát még, ha amit kaptunk, fölényes vagy kioktató! Annak ellenére viszont, hogy ez normális, nem ildomos magunkra haragítani a kritizálót egy heves, goromba válasszal – és nem is érdemes, tekintve, hogy ezzel csak magunkról állítunk ki szegénységi bizonyítványt.

Célszerű mindig szem előtt tartani: a kritika írója elolvasta a történetünket. Vette rá a fáradságot. Sok száz mű közül valami alapján éppen ezt választotta ki, és tart bennünket annyira, hogy megossza velünk a véleményét. Vegyünk hát egy nagy levegőt, és gondoljuk át: Mi az, amiben igaza van, és miben téved? Ki fog derülni, hogy a legtöbb dologban érdemes rá hallgatni. Lehet, hogy nem úgy fogalmazta meg a mondandóját, ahogyan szerettük volna, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy segíteni akart. (Vagy lehet, hogy nem akart, de akkor is segített.) Háláljuk meg neki legalább azzal, hogy elgondolkodunk azon, amit írt, mielőtt elküldenénk a jó édes anyukájába!

Vannak persze extrém esetek. Előfordulhat például, hogy valaki haragszik ránk – akár személyes okból, akár mert megsértődött egy neki írt kritikánkon -, és így próbál elégtételt venni. Találkozhatunk továbbá trollokkal is – itt, az Imagine-en szerencsére csak nagyon elvétve -, azaz olyan frusztrált, kisebbrendűségi komplexusban szenvedő emberekkel, akik abban élik ki magukat, hogy a net anonimitását kihasználva sértegetnek másokat. Az ilyen emberek csak provokálni akarnak – a legnemesebb bosszú, ha kedvesen válaszolunk nekik, és megköszönjük a segítségüket. Ha pedig velük kedvesek vagyunk, hát nem kell ezerszer inkább így viszonyulnunk ahhoz, aki megmutatta, hogyan lehetne jobb a történetünk?

Azt sem árt végiggondolni, hogy nekünk sem tetszik minden. Épp a minap gondolkodtam azon, hogy néhány elemet milyen szívesen kigyomlálnék a kedvenc Stephen King-sorozatomból, amit pedig nagyon szeretek. Márpedig ha egy profi bestsellerírónak vannak – és miért ne lehetnének – szembetűnő hibái, amiket egy amatőr is kiszúr, hogyne lehetnének nekünk, kezdőknek?

Ha viszont mégsem megy másként, ha igenis úgy érezzük, hogy belénk tapostak, két dolgot tehetünk. 

1. Ne válaszoljunk azonnal! Várjunk pár napot, akár egy hetet is! Higgadtabban máshogyan látjuk majd a dolgokat.
2. Írjunk egy durva, keserű, őszinte választ, mondjuk el benne a véleményünket a kritikusról és egész családjáról. AZTÁN TÖRÖLJÜK KI! Másodszorra már menni fog a higgadt válasz is, hiszen előtte már kiadtuk a mérgünket.

Ha mindez kevés lenne, íme, még egy érv amellett, hogy igenis válaszoljunk a véleményekre: Ha egy olvasó azt látja, hogy a szerző nem veszi erre a fáradságot, azt fogja gondolni, hogy nem érdeklik a kritikái – esetleg nem is olvassa őket -, és inkább valaki olyannak fog írni, akiről tudja, hogy meg is becsüli.

Végezetül pedig ne feledjük: a kritika is olyan furmányos jószág, amit jobb adni, mint kapni. Olvassatok, véleményezzetek, és higgyétek el, előbb vagy utóbb ti sem maradtok kritizálók nélkül!

Kae