Horror történetek

Sziasztok! Ezúttal a borzongató, ijesztő és nyomasztó történetek írásához szeretnék néhány támpontot adni. Ahogy mindig, most is megemlítem, hogy nem vagyok hivatásos író, szóval ezt a cikket sem kell szentírásnak tekinteni – csak egy gyakorlati útmutatónak, ami reményeim szerint segít az írásban.

A legtöbb horror a két egyik legalapvetőbb emberi reakcióra épít: a félelemre és/vagy az undorra. Mielőtt rátérnék a konkrét írással kapcsolatos dolgokra, először vizsgáljuk meg, mi az a félelem és az undor, valamint mi az, amitől félünk és undorodunk. Ezeket az érzéseket mindenki megtapasztalta. Nézzük a félelmet: a szívünk hevesen ver, az izmaink megfeszültek, és a hideg veríték csorog a hátunkon. Ennek az a kiváltója, ha fenyegetővel állunk szemben – még ha a józan eszünkkel tudjuk, hogy nem vagyunk igazi veszélyben. Mindenkinek más-más a félelme, de akad néhány dolog, ami a legtöbb emberből előhozza ezt az érzést kortól, nemtől és minden egyébtől függetlenül. Az undorral hasonló a helyzet, számos dolog akad, ami szinte mindenkinél ugyanazt váltja ki. Amikor forog a gyomrunk, és már attól is piszkosnak érezzük magunkat, hogy rápillantunk a viszolygásunk tárgyára.

Ez a két érzés egyvalamire vezethető vissza: az életösztönre. Nagyon sok olyan dolog van, ami a legtöbb embernél képes kiváltani a két reakció valamelyikét – vagy akár a kettőt együtt. A félelem felkészít arra, hogy támadj vagy menekülj, az undor pedig arra ösztönöz, hogy tartsd magad távol az adott dologtól, vagy ha már kontaktusba kerültél vele, szabadulj meg tőle minél hamarabb. Nézzünk néhány konkrét példát magyarázattal:

•  Pókok, rovarok, hüllők, kígyók, stb… – sok közülük szúr, harap, csíp, mérgez, jobb őket nem bolygatni!
• Ijesztő mosoly – hasonlít a vicsorgásra. Ha valami rád vicsorog, nagy eséllyel támadni készül.
• Túl mozdulatlan arc – nem tudod kiszámítani, mire készül, lehet, hogy veszélyes! (Pl: maszkok, túl élethű bábuk, de a kígyók kifejezés nélküli tekintete is ide tartozik.)
• Sötét – mert nem tudod, kicsoda, micsoda és honnan fenyeget.
• Hullák, belsőségek, vér, testnedvek, csúnya betegségek – VIGYÁZZ, FERTŐZ!
• Cápák, medvék, tigrisek és egyéb ragadozók – sokkal nagyobbak és erősebbek az embernél, és többen közülük szívesen megvacsoráznának téged is. A nagy karmok és hegyes fogak látványa már eleve félelmetes.
• Magasság, tűz, víz – gondolom, ezekhez nem kell külön magyarázat.
• Szűk, zárt helyek, például kripták, koporsók, barlangok, szekrények – elfogy a levegő és megfulladsz, rád omlik és megfulladsz, esetleg ott ragadsz, mert nem találod a kijáratot és megfulladsz.
• Fájdalom – amellett, hogy borzalmas érzés, még az adott testrészeink sérülését vagy funkcióvesztését is jelezheti.
• Sikítás – vigyázz, egy fajtársad bajban van, menekülj!
• Morgás – ez a valami támadni fog! (A horrorfilmekben ezért előszeretettel használják a nagyon magas, sikolyra emlékeztető, vagy éppen mély, morgásszerű hangeffekteket.)
• Halál – úgy vagyunk kódolva, hogy élni akarunk, és normális esetben a szervezetünk arra törekszik, hogy a működése fennmaradjon. Ha valami ezt veszélyezteti: EL ONNAN, DE GYORSAN!

És most legvégül az igazi aduász, ami MINDIG működik:

Az ismeretlen – az előző pontokban is akadt néhány olyan elem, ami pont attól félelmetes, hogy nem ismerjük. Ha horrort írsz, ez az „ismeretlen” lehet a legjobb barátod. Hidd el, nem tudsz olyan borzalmas szörnyeteget megalkotni, ami ezzel vetekedhet – és erre többször is vissza fogok utalni a cikkben.
Lehet, hogy a felsorolásban szereplő több félelmedet is legyőzted, vagy esetleg benned sem voltak, de biztosra veszem, hogy át tudod érezni az ezektől való rettegést.

Másodjára… nem, még mindig nem az írás következik. Inkább próbáljuk megfejteni, hogy miért szeretünk ilyeneket nézni vagy olvasni, ami az elménkben lapuló egyik legősibb kapcsolót birizgálja. Mert izgalmas. A félelem megnöveli az adrenalinszintet, és ez jó érzés. Mert egy félelmetes kalandtól bátornak – és túlélőnek – érezhetjük magunkat, ami szintén jó. Még akkor is, ha ezt a kalandot kényelmesen a tévé/könyv/monitor előtt ülve teljes biztonságban éljük át.

A horror írott formában meglehetősen nehéz műfaj. A filmekben számos eszköz áll a készítők rendelkezésére, amivel könnyű nyomasztó atmoszférát teremteni: zene, megvilágítás, gyors vágások. Ezeket az írónak mind leírással kell helyettesíteni. A horrorban nagyon fontosak – a műfajok között talán a leginkább – a jól elhelyezett, kellően részletes leírások (a túlírás természetesen itt is hiba). Ne csak a látványról írj, hanem vonj be minél több érzékszervet. Hadd érezze a szereplőd a hullaszagot, a hideget, a rém leheletét a tarkóján! Ha E/1-ben vagy, egy kicsit nehezebb a helyzet. A karaktered retteg, és ez meglehetősen beszűkült tudatállapot, ilyenkor inkább a belső folyamatokat próbáld átadni – a külvilágból ugyanis abban a helyzetben nagy eséllyel csak a veszélyt, illetve a lehetséges menekülőutat érzékeli.

A másik, ami fontos egy horrorban, az a mértékletesség. A feszültség ne legyen állandó, mert az olvasó megszokja, és néhány oldal múlva már nem lesz hatásos. Időről-időre oldani kell a feszültséget, majd újra fokozatosan felépíteni azt. Ez igaz a hentelős-mészárlós horrorokra ugyanúgy, mint azokra, amik csak a lélektannal operálnak.

A hangulat megalapozásához egyik legfőbb részlet a helyszín, pontosabban annak az ábrázolása. Mindegy, hogy egy megszokott horror-helyszínt választasz, vagy elrugaszkodsz a sablonoktól, a következőkre kell figyelni:

• A főhős NE lássa át teljes egészében a teret. Itt is bejön a képbe az ismeretlen: ha nem tudja, mi vár rá mondjuk egy ajtó mögött, vagy mi ugrik elő, ha kinyit egy dobozt, félni fog. És ha jól adagolod a feszültséget, az olvasó úgy szintén. Ez abban az esetben is működik, ha egy teljesen hétköznapi környezetbe helyezed a történetedet.
• Részletezd! Nem kell hosszú körmondatokat írni, de próbáld meg az olvasót bevonni a „díszletedbe”. Az apró utalások, hogy a szereplőd mit érez, jóval átélhetőbbé teszi a sztorit.

És most elérkeztünk a szereplőkhöz. Mivel egységes szabályt nem tudok mondani, nézzünk két lehetőséget:

• A szemszögszereplőt (nem feltétlenül E/1) fenyegeti valami/valaki, vagy ijesztő helyzetbe kerül: Ebben az esetben a főhőst tedd érdekessé. Azért nem írtam pozitív hőst, mert igazából neki sem feltétlenül szükséges „jónak” lennie. De legyenek átlátható motivációi és életszerű reakciói. Az „ellenfél” (azért idézőjelben, mert nem kell, hogy személy legyen az) viszont maradjon homályban (ismét az ismeretlen). Te magadnak tervezd meg, hogy mit miért tesz, de ne tárj mindent az olvasó és a főhős elé. Minél többet mutatsz belőle, annál kevésbé lesz félelmetes – mert az olvasó megismeri, kiszámítható lesz, még rosszabb esetben megsajnálja, emberivé és esendővé válik, tehát jóval kevésbé látszik veszélyesnek.
• A szemszögszereplő a gonosz (vagy gonosszá fog válni): A hidegvérű, esetleg őrült gyilkosok mindig ijesztőek. Pláne, ha az olvasó elé tárják a saját eltorzult érzékelésüket, nekik logikus, de a hétköznapi emberek számára hátborzongató gondolkodásukat. Ilyen esetben a leghatásosabb, ha minél kevesebb narrátori magyarázással, „természetesen” adsz bepillantást a főhősöd elméjébe.

 

A horroroknál elég gyakran – a legtöbbször – használt fogás az, ha az író baljóslatú nyitott véggel zárja le a történetet. Akik nem szeretik a horrort, ezt szokták a leginkább kifogásolni, pedig a véleményem szerint nagyon jó módszer arra, hogy az olvasás (vagy filmnézés) közben felgyülemlett feszültség ne múljon el nyomtalanul. Én magam is jobban szeretem ezt a megoldást, amikor a szerző hagy egy kis utalást a befejezésnél, hogy a rémségeknek nincs vége, és az egész valamikor, valahogyan még folytatódni fog, amit az olvasó/néző már nem fog látni (ismét bejön az ismeretlen).

És ha már borzongás, a thrillerről is ejtek néhány szót. Azért csak néhányat, mert elsősorban filmes műfaj, illetve nem olyan könnyű elválasztani a horrortól. A thrillerek inkább a borzongatásra és a feszültségre mennek rá, nem pedig a hirtelen sokkolásra. Ennél a lassabb tempó és a feszültség folyamatos növelése a lényeg. Az ismeretlen itt is nagy segítségünkre lehet. Létezik azonban olyan megoldás is, amikor az olvasó sokkal több ismerettel rendelkezik, mint a szereplők. Itt a feszültség forrása az, hogy tudjuk, hogy valami szörnyűség fog történni, mégis tehetetlenül nézzük a végzetük felé sodródó hősöket. Ezt a fajta suspense-t Alfred Hitchcock teremtette meg – ahogy a modern értelemben vett thriller műfaj alapjait is neki köszönhetjük.

A cikk elején írtam, hogy ez nehéz műfaj, ezért javaslom, hogy mielőtt hozzáfognál az íráshoz, olvass a témában neves szerzőktől is. Például Stephen Kingtől, Dean R. Knootztól vagy Edgar Allan Poe-tól – de a lista természetesen elég hosszan sorolható.

Mivel ennyit beszéltem a feszültségről, annak a fokozásáról és oldásáról, akkor jöjjön egy megoldás, amivel óvatosan kell bánni: a humorral. A humor és a horror nem fér meg egymással – az egyik elég könnyen kioltja a másikat. A feketehumor is ezért létezik: nevessük ki, amitől félünk, és mindjárt nem találjuk ijesztőnek. (Ezért viccelődnek a halállal, a betegségekkel, a háborúkkal – nem feltétlenül tiszteletlenségből, hanem pont ellenkezőleg. Mert valójában félnek tőlük, és ezt akarják tompítani.) Ha nem is lehetetlen, de tényleg nehéz összeegyeztetni a kettőt – a sztori óhatatlanul is erősen valamelyik felé fog billenni.

Köszönöm, hogy elolvastál, remélem, sikerült ismét néhány hasznos információval szolgálnom. A következő témám már nem lesz nyomasztó: ezúttal a humort fogom kivesézni.

 

Üdv: Xwoman

 

Romantikus történetek II.

A következő, ami felmerülhet egy romantikus sztori kapcsán, hogy az erotikus részek mennyire szükségesek. A véleményem szerint nem feltétlenül azok. Ha kényelmetlen neked a téma, vagy nem szeretsz ilyet írni, hagyd ki nyugodtan. Nagyon sok mindentől függ, hogy mennyi és milyen részletes ágyjelenet fér el egy-egy sztoriban, de kevés megakasztóbb és kiábrándítóbb van egy történetidegen vagy rosszul megírt szexnél. Itt is megfigyelhetők tipikus hibák, ezekből is szedtem össze egy csokorral:

 

1. Virágnyelv – amikor a szerző túl szégyellős vagy nem akar alpári lenni, ezért mindenféle – szerinte – szebben hangzó szinonimákat használ. Találkoztam már teljesen gyerekes, vagy saját maga alkotta megnevezésekkel (igen, a Mazsiszerte elhíresült húskard is ebbe a kategóriába tartozik), esetleg köztes megoldásként a latin megfelelőket használja (extrém esetben ráadásul latinul betűzve). Ezek egyike sem igazán szerencsés megoldás, mert a végeredmény sok esetben komikus lesz. Persze, létezhet olyan karakter, akinek a szemszögéből ez karakterhű és rendben van, de attól még ebben a formában elég kínos és nehéz komolyan venni.
2. Túl natúr – az előzőnek pont az ellenkezője, amikor az író még véletlenül sem hagy semmit az olvasó fantáziájára. Ez nem feltétlenül hiba, viszont borzasztóan kiábrándító tud lenni, ha elüt a történet többi részétől.
3. Mint a nyulak – amikor a pár lépten-nyomon egymásnak esik. Ha nem kifejezetten pornót írsz, akkor ezt érdemes kerülni, mert így könnyen hangsúlyát veszti a sztori cselekményének érdemi része.
4. OOC – amikor a szereplő a minél epikusabb ágyjelenet kedvéért totál kifordul önmagából. Például az addig pironkodó, a fiú szemébe is csak félve pillantó lányból nem lesz már az első alkalommal gátlásoktól mentes lepedőakrobata.
5. Fogalmam sincs, mit csinálok – a legeslegrosszabb helyzet, amikor az írónak (gyakran személyes tapasztalat híján) becsúszik a szövegbe pár anatómiai pontatlanság. Ez azonnal hazavágja a legjobban megírt jelenetet is.
6. Csak akció – amikor a szerző leírja, hogy ki hogyan és mit csinál, de az érzéseket-érzeteket teljesen kihagyja. Így a jelenet száraz és unalmas lesz.

 

Ejtek még néhány szót a mellékszereplőkről is. Elég sok kezdő író elköveti azt a hibát, hogy egyedül a főhősök kidolgozására fordít időt, a mellékszereplők pedig majdhogynem csak díszletként funkcionálnak. Pedig ők is megérdemlik, hogy időt fordítsunk rájuk. Sokat dob a történeten, ha mondjuk a főszereplő riválisának átérezhető a motivációja, vagy ha a segítő barátnak összetett a jelleme.

 

A cikk elején azt írtam, hogy a romantika bármivel kombinálható, ezért most jöjjön a teljesség igénye nélkül, hogy egy szerelmi szál miként tudja színesebbé tenni a különféle műfajokat. A reált, a humort és a drámát nem részletezem – gondolom, ezeknél mindenkinek egyértelmű a kapcsolat –, de nézzük sorra a többit:

 

Krimi: vegyük csak a klasszikus felállást, amiben megöltek valakit, a nyomozó pedig megpróbál rájönni a gyilkos kilétére. És most nézzük meg, hogy növelhetjük a helyzet drámaiságát egy-egy romantikus szállal. Mondjuk mi van, ha a főhős szerelme az áldozat? Vagy ha a nyomozó szemszögében vagyunk, akiben egyre nő a gyanú, hogy a szíve választottja volt a tettes?

Horror: a borzongáshoz hozzáadhat a tény, ha a szereplő nemcsak a saját bőrét menti a rájuk vadászó rémségek elől, hanem a párjáét is. Esetleg külön kellett válniuk a szellemkastélyban? Vagy ha a szerelme az orra előtt áldozta fel magát az ő szabadulásáért?

Kaland: ehhez szintén végtelen példát lehetne hozni a kaland során összekovácsolódott párokról, vagy a bajbajutott, majd megmentett hölgyekről (és urakról).

Fantasy és sci-fi: ezek is elbírják a romantikus szálat, de vigyázat! Nem veszi jól ki magát, ha a fantasy vagy a sci-fi csak egy üres díszlet a románc hátterében.

 

Az itt felsoroltak természetesen csak példák, ezer és ezerféleképp tudod keverni a romantikát a különféle műfajokkal. Én azt mondom, érdemes, hiszen plusz drámát és izgalmat adhat, az olvasók pedig általában szeretik a jól felépített szerelmi szálat. Viszont önmagában is hálás téma, akár a vicces, akár a drámai oldaláról nyúlsz hozzá, akár nyakon öntöd sziruppal, akár a nyers naturalizmust választod.

 

Remélem, sikerült pár hasznos tanáccsal szolgálnom, legközelebb egy újabb műfajjal jelentkezem – a horrorral.

 

Üdv: Xwoman

Romantikus történetek I.

Kedves olvasó! Mint a címből is látszik, ezúttal a romantikus történetek írásához szeretnék egy kis segítséget nyújtani. Ismét fontosnak tartom leszögezni, hogy nem vagyok hivatásos író, amit itt olvashatsz, az nem szentírás, csak az eddigi tapasztalataim alapján összeszedett tanácsok.

 

Ebben a cikkben nem az irodalmi értelemben vett romantikát fogom boncolgatni, hanem amit a köznapi értelemben romantikusnak tartunk, vagyis a szerelmi szálra épülő történeteket. Kezdjük azzal, hogy miért jó romantikust írni? Mert ez a műfaj kortól, nemtől, érdeklődési körtől függetlenül könnyen találhat olvasókra, ráadásul gyakorlatilag akármilyen műfajjal szerencsésen kombinálható, igazi jolly joker. Írhatsz olyan romantikus sztorit, amit a legtöbben átéltek (vagy épp átélik), esetleg olyat, amit csak szeretnének átélni. A lehetőségek végtelenek – bár talán ez a műfaj az, amiben az írók a leginkább szeretik használni a kliséket.

 

Mitől is működik egy romantikus történet (vagy egy másik műfajba beleszőtt szerelmi szál)? A válasz egyszerű: a felek közötti kémiától. Hogy el tudd hitetni az olvasóval, hogy a párosodat az ég is egymásnak teremtette, és együtt KELL legyenek. Ennek feltétele az, hogy a szereplők külön-külön is működőképesek legyenek. NE akarj tökéletes lányt és tökéletes fiút írni (amennyiben hetero sztorin dolgozol, de természetesen az itt leírtak a slashre és femslashre is ugyanúgy vonatkoznak). Jól felépített, összetett karakterekkel ez a kémia jobban összejön. Inkább arra kell törekedni, hogy a szereplők hibáikkal és erényeikkel összhangban legyenek, vagy kiegészítsék egymást, de az olvasónak látnia kell, mi annyira vonzó a másikban.

 

A legtöbb romantikus történet itt tud elcsúszni, ezért összeszedem a leggyakoribb karakteralkotási hibákat. Ezeket általában kezdő vagy fiatalabb írók követik el, és elég sűrűn találkozni velük. Szóval ezeket a párosokat inkább próbáljátok kerülni:

 

1. A főhős én vagyok! – Amikor a történet főszereplőjét az író magáról mintázza. De ha már ő az író, megdobja pár olyan extra tulajdonsággal, amivel ő maga is szeretne rendelkezni, és kész is a Mary Sue. Ezt a karaktert az írók általában a saját ideáljukról (kedvenc színészről, énekesről, esetleg a titokban szeretett szomszéd srácról) mintázott, de még jobban felextrázott szereplővel hozzák össze. A végeredmény a legtöbb esetben az, hogy az olvasó egyik karakterrel sem tud igazán szimpatizálni, a történet pedig inkább komikussá válik.
2. Túl átlagos lány – aki végig azt hajtogatja a sztoriban, hogy ő semmiben sem különleges, ám a (sokszor túl) tökéletes fiú mégis őt választja.
3. Miss Tökély – vagyis ő szintén Mary Sue, akinek egyetlen rossz tulajdonsága sincs, ellentétben a jó tulajdonságait napestig lehetne sorolni. Ő általában a megkeseredett, számtalan tragédiát átélt fiú jégszívét olvasztja ki.
4. ??? – amikor a két fél csak azért van együtt, mert az író így akarja. Nincs kémia, nincsenek látható érzések, üres az egész.
5. Megváltozom érted! – amikor az egyik fél saját kezdeti valójából teljesen kivetkőzik a sztori végére, és csakis a párja kedvéért. Persze, egy jól megírt történetben is van jellemfejlődés, de itt teljes – és hiteltelen – átalakulásról beszélek. Például amikor a züllött rosszfiúból mintafiú lesz, vagy a slasheknél gyakran előfordul, hogy csont heteróból meleg válik.

 

És most következzen a cselekmény. Ha a történeted csak szimplán romantikus, vagy valami más műfajjal ötvözöd, akkor is fenn kell tudnod tartani az érdeklődést. Léteznek sokszor bevált romantikus sémák, ezek közül sorolok fel néhányat – hogy miért jók, és mivel lehet őket elrontani. Természetesen nemcsak ezek léteznek, és ezeket is ötvözheted vagy csavarhatod ízlés szerint.

 

1. Szeretlek-gyűlöllek – amikor a felek eleinte utálják egymást, aztán mégis egymásba szeretnek. Ez talán a legnépszerűbb, és nem véletlenül. A kezdeti szócsaták viccesek, teret ad jellemfejlődésnek, és ha jól írják, az olvasó tövig rágja a körmét, amíg a felek ráébrednek, hogy amúgy szeretik egymást. Viszont ezt is el lehet rontani: ha a kezdeti utálat nincs megindokolva, csak különösebb ok nélkül piszkálják egymást, vagy ha az érzések megváltozása nincs jól felvezetve.
2. Rómeó és Júlia románc – a főhősök majd’ elepednek egymásért, ám bizonyos tényezők miatt nem teljesedhet be a szerelmük. Ez lehet külső (mondjuk tanár-diák kapcsolat, más társadalmi osztály, stb…) vagy belső ok (mert a szereplő a világ másik végére készül költözni, vagy halálos beteg, és nem akarja ezt a terhet a másikra zúdítani, stb…). Ennek a sémának a legnagyobb buktatója, ha az akadályozó tényező nem elég erős vagy mondvacsinált.
3. El kell válnunk, mert… – a felek szeretik egymást, együtt is vannak, csak valami nagyon súlyos közbejön. Az elválás mindig fáj, pláne, ha senki sem akarja. A buktató ennél is ugyanaz, mint az előzőnél.
4. Akkor is megszerezlek! – az egyik fél epekedik, a másik pedig eleinte figyelmen kívül hagyja. Így az epekedő mindent bevet, hogy mégiscsak ő legyen a befutó. A „mindent bevet” része könnyen mutathatja a szereplőt gyenge jelleműnek, manipulálhatónak, vagy épp ellenkezőleg: manipulatívnak, gátlástalannak, ami rosszul is elsülhet.
5. Vége – a nagy szerelem véget ért, a szereplőnek fel kell dolgoznia. Itt nem tudok konkrét hátulütőt írni, hiszen az ilyen történetek eleve nagyon változatosak. Lehet, hogy a másik fél meghalt, vagy pusztán elváltak, lehet végleges válás, esetleg hagyhatsz apró reményt, hogy újra összejöhetnek.
6. Szerelmi háromszög – ez mostanában az egyik legnépszerűbb séma. Igazán jól akkor működik, ha mindhárom karakter van elég érdekes, és mindkét szál egyformán izgalmas, illetve mindkét kapcsolat egyformán erős hatással van a főszereplőre.

 

Folyt. köv.

Üdv: Xwoman