Vázlatok a vázlatokról

A legtöbb amatőr írót egy kósza ötlet sodorja a monitor elé vagy a füzet fölé, és hirtelen elhatározással kezd neki legelső történetének, mindenféle vázlat nélkül, csak írja, ami eszébe jut.

Sok sikeres mű született így, azonban figyelembe kell vennünk, hogy amíg az első, bevezető fejezeteket még képesek vagyunk gond nélkül megírni, a későbbiekben súlyos problémákkal nézhetünk szembe, amelyeket a vázlatok hiánya okozott.

Az egyik leggyakoribb hiba, amelyet az amatőr írók elkövethetnek, hogy nem foglalkoznak a kronológiával, azaz nem figyelnek arra, mennyi idő alatt játszódik a történet, mennyi idő telt el az egyes részek között.

Bár az olvasók nem naptárral és tollal a kezükben fogják olvasni a műveket, mégis zavaró lehet, ha az iskolaév már hat hete tart (mert állandóan a „következő héten” kifejezéssel és társaival találkozunk a szövegben), de az író még mindig szeptember végét emlegeti, mikor megpróbálja behatárolni a történet idejét. Az olvasók (olykor akaratukon kívül is) próbálják nyomon követni az események időrendjét, és az ilyen lépésekkel csak megzavarjuk őket.

Így, ha nem is azelőtt, hogy elkezdenénk írni, de az első pár fejezet után ajánlott készíteni egy naptárat, amelyben megjelöljük a legelső napot, és ehhez képest a fontosabb történéseket. Ha egy konkrét évről van szó, legjobb, ha az internetről nyomtatunk ki egyet, segítségképp. Ha csak egy napot tudunk biztosra, például, hogy február elseje péntekre esik, akkor ez alapján keressünk egy megfelelő évet. Egy naptár jó kezdet a vázlatíráshoz is.

A cselekményvázlat is fontos dolog, ebből adódik az amatőr írók másik leggyakoribb hibája. Történetesen az, hogy elkezdenek írni, majd publikálni, miközben még azt sem tudják, mi fog kialakulni a történetből.

Legelső cselekményvázlatunkat elég a főszereplőnk szemszögéből elkészíteni. Nem kell mást tenni, csak leírni az első fejezetek történéseit pár mondatban. Például:

„Elkezdődik az iskolaév. X először találkozik Y-nal. Kiderül, hogy Z a nyáron Új-Mexikóba költözött.

Ez a vázlat tényleg csak a legfontosabbakat tartalmazza.

Ha eljutottunk egy darabig – nem muszáj egyből a végéig elkészíteni, ha időközben kimerül az ihlettár -, áttérhetünk a részletesebb cselekményvázlatra, ahol már fejezetek szerint bontjuk le az eddig megírtakat. Fontos megjelölni, hol a fejezet eleje és a vége, illetve ide már megtervezhetjük a mellékszereplők jeleneteit is. Például:

„1. fejezet: Elkezdődik az iskolaév. X nehezen ébred fel, késésben van. Várja, hogy Z elvigye autóval, de nem jön. Futás a buszmegállóig. X találkozik Y-nal. Felvetik, hogy talán Z annyira élvezte a nyaralást, hogy meghosszabbítja a szünetet. Elkésnek az évnyitóról. Összefutnak Mr. Q-val, büntetés. Az osztályfőnök bejelenti, hogy Z Új-Mexikóba költözött.

Az ilyen mondatok segítenek egyenesben tartani a történet alakulásának irányát. Az üres részeket úgy töltjük ki, ahogy szeretnénk, és, ha már van egy ilyen szintű válaszunk, kisebb az esélye annak, hogy a regényünket öt-tíz fejezet után ihlethiány miatt abbahagyjuk, hiszen, ha ránézünk erre a pár mondatra, mindig újabb és újabb ötletek villanhatnak be, amelyeket felhasználhatunk a továbbiakban.

A cselekményvázlatot ajánlott kombinálni a naptárral, így a mondataink mellé már rögtön oda is írhatjuk, hogy „2011. szeptember 1-je, csütörtök, még ha ez így, konkrétan nem is fog megjelenni a történet szövegében. És ebből már észre is vesszük, hogy mindjárt itt a hétvége, oda is beiktathatunk valamit, ami előreviszi a történetet. Mondjuk Z váratlanul mégis feltűnik a városban pár órára.

Fontos még a karakterleírások elkészítése is. Ugyanis, ha a történet elején egyik szereplőnknek még a hátát verdesi a haja, pár nappal később meg már a földet söpri, azt az olvasó biztosan észreveszi, sokkal inkább, mint a keletkező időzavart. Ezért bármennyire is feleslegesnek érzed, készíts egy rövid karakterleírást! Elég, ha tartalmazza a magasságát, súlyát, haj-, szem- és bőrszínét, az ismertetőjegyeit, csak ne ess abba a hibába, hogy a kék szem idővel bezöldül vagy elszürkül, esetleg a hajszíne lesz bizonytalan, vagy jó harminc centit veszít a magasságából a főhősöd, mert ezt akkor veszik észre leginkább az olvasók, ha nem fejezetenként, hanem egyben olvassák a regényed.

Persze minden írónak megvan a maga szokása, hogy hogyan írja meg a történetét. Valaki képes az első betűtől az utolsóig megírni egy regényt úgy, hogy kézben tartja az összes szálat, nem kell puskáznia. Valaki jobb szereti, ha minden ott van a keze ügyében, és elég abban visszanéznie, nem pedig átolvasni négy-öt fejezetet, hogy egyetlen szót megtaláljon. Mások egész jeleneteket megírnak előre, hogy aztán csak be kelljen illeszteni a megfelelő helyre. Van, aki mindezt együtt alkalmazza, mert annyira szükségét érzi a részletességnek és az átláthatóságnak, mindemellett írás közben kevesebbet kell görcsölnie azon, hogy mi történjen egy-egy fejezetben.

Szó, ami szó, a vázlat hasznos dolog, és nem úgy kell felfogni, hogy megmásíthatatlan, megköti és szabályozza az írót. Ez inkább csak egy mankó, segít átlátni a történet egészét, hogy honnan indult, merre tart, és akár azt is, hogy egy kis módosítással felborul-e a mű eseménysorozata, vagy sem, és, ha zavaros lesz, melyik jeleneteket, fejezeteket kell átírni, hogy újra akadálymentesen gördüljön a cselekmény.

Rea